Örökké szeretni foglak.

Posted in ., történetek on június 26, 2016 by remtortenetek

Meghalt a feleségem. Autóbaleset volt. Órákig zokogtam, miután közölték velem a borzasztó hírt. Zokogtam mert elvesztettem őt, de azért is zokogtam, mert a legutolsó beszélgetésünk egy veszekedés volt, ahol meggondolatlan dolgokat vágtunk egymás fejéhez. A temetés borzasztó volt, alig bírtam a testére tekinteni. Sosem fogom elfeledni.

Aznap este teljesen részegre ittam magam, és a ruháját szorongatva próbáltam álomba esni, ami még a töménytelen mennyiségű alkohol ellenére is alig akaródzott, így könnyek között kerestem meg a telefonom, hogy az utolsó beszélgetéseinket elolvassam. Részegen megírtam neki azt az üzenetet, amit örökké bánni fogok, hogy nem akkor mondtam, amikor még élt: “Sajnálom Lizz, örökké szeretni foglak.” A küldés gombra nyomtam és álomba merültem.

A telefon rezgésére ébredtem hajnali 2:36 perckor. Egy üzenet volt, az ő telefonjáról.
“Örökké?” – írta az üzenet. Mérges lettem, mert tudtam, hogy valaki szórakozik velem.
“KI AZ?!” – írtam vissza.
“Én vagyok az, Lizz.”
“Bárki is az, kérem… hagyja abba.”
“Én vagyok az, hidd el, bebizonyítom. Kérdezz bármit, amit csak én tudhatok.”
Órák teltek el, egymás után tettem fel a bizalmasnál bizalmasabb kérdéseket, míg végül meggyőződtem, hogy valóban Lizzel beszélek. Nem mondhatta el hol van, de azt mondta minden rendben van és boldog ott. Azt mondta szabályokba ütközik, hogy velem beszél, de egyszerűen nem bírta ki. Ezen egy kicsit elmosolyodtam. Azt mondta hívni ugyan nem tud, de üzenetben bármikor beszélhetünk.

Hónapokig irkáltunk egymásnak, leginkább a szép időkön nosztalgiáztunk, amikor még életben volt. Semmilyen részletet nem mondott az új életéről, de nem is igazán érdekelt, örültem, hogy újra velem van. Azonban néhány hónap után azt mondogatta, újra el kellene kezdenem randiznom, új embereket megismerni. Nemet mondtam, majd veszekedni kezdtünk:

“Úgy érzem, nem kellene többet beszélnünk” -írta.
“Miről beszélsz?”
“Az egész egy rossz ötlet volt. Bocsánat.”
“Ne, várj kérlek. Nem veszíthetlek el mégegyszer.” – írtam kétségbeesetten.
“Szeretlek. Szia.” – írta búcsúzóul.

Minden nap írtam neki ezután, könyörögtem a válaszért, de a telefonom néma maradt. Depresszióba estem. Újra elvesztettem őt.

Hónapok keserves éjszakái után hűvös levegő ébresztett az éjszaka közepén, a sötétség beterítette az egész szobát. Felültem az ágyon és ránéztem az órára: 2:36 perc volt. 0 üzenet. Sírtam volna, de már nem bírtam. Némán bámultam bele az éjszakába, amikor halk zajokra lettem figyelmes a szekrény felől. Belemeresztettem a szemem a sötétségbe és mintha egy ember alakját véltem volna felfedezni. A test egy nőhöz tartozott és ahogy egyre jobban hozzászokott a szemem a környezethez láttam, ahogy a szekrényből kimászva közelít felém. Lizz arca és vonásai körvonalazódtak ki a sötétben, és hitetlenkedve suttogtam a levegőbe: “Lizz, szerelmem.”

Ott állt előttem. A hold halvány sugarai a hófehérre fakult arcát világították meg, amely inkább hasonlított egy  több hónapig rothadó hulláéhoz, de a vonásai mégis tisztán kivehetőek voltak. Szavak helyett csak érthetetlen zajok jöttek ki a száján, a levegőt pedig a rothadó hús szaga járta be. Lizz lassú, kifacsart mozgással közelített felém.

Ebben a pillanatban szólalt meg a telefonom az ágy mellett és ijedten ugrottam ki az ágyból. Egy üzenet volt benne, Lizztől:

“AZ OTT NEM ÉN VAGYOK!”

Anyuci kicsi kecskéje

Posted in . on április 26, 2016 by remtortenetek

Sietve hagytam el a házat, hogy a fiamért autózzak az iskolába a lassú őszi forgalomban. A néhány piros lámpától eltekintve nem igazán terelte el semmi a figyelmemet a haldokló táj egyszerű látványától. Kivéve az a nő.

Már jó ideje álltam a piros lámpánál, amikor észrevettem, ahogy engem bámul, és egyszerűen nem tudtam nem levenni róla a szemem. Őrült mosolya alatt hiányzó fogak, és míg az egyik kezével hevesen integetett, másik kezével egy fiúcska haját markolászta. A fiú, – a fia gondolom – barna zsákszerű ruhát hordott és egy fekete kecske maszkot viselt. Furcsa egy jelmez volt, az már biztos, főleg így egy nappal Halloween után.

A fiú szintén integetett nekem bár intése elég erőltetettre sikerült. A nő szeme szinte átlátott rajtam és égette a bőrömet, majdhogynem meztelennek éreztem magam. A fiúcska szemei üresek és könnyekkel teliek voltak. Ólomként haladtak a másodpercek, ahogy a nő egyre erősebben integetett nekem.Hirtelen elkaptam a tekintetem, egyszerűen túlságosan rémített a látványa és még mielőtt zöldre váltott volna a lámpa, beletapostam a gázba és az iskolához hajtottam, vissza se nézve.

Azt hittem semmi sem lehet rémisztőbb a bolond nőnél és fiánál, így végig libabőrözve kiszálltam az autóból, hogy segítsek a fiamnak beszállni, de nem volt ott a megbeszélt helyen. Az osztályfőnökéhez rohantam, aki azt mondta, hogy a feleségem már elvitte magával. De nekem nincs feleségem. Aztán átadott egy papírt, hogy hagyott nekem egy üzenetet. Remegve vettem át a papírfecnit, amelyen csak annyi állt:

“Nem mondhatod, hogy nem adtam lehetőséget, hogy elbúcsúzz tőle.”

Nem pihenhetsz.

Posted in történetek on február 9, 2015 by remtortenetek

Játszottál már olyan videójátékkal, ahol aludni kell, hogy erőre kapj? Csak akkor teheted ezt, ha biztonságban vagy és nincsenek körülötted ellenségek, máskülönben egy üzenetet kapsz: “nem tudsz most aludni, szörnyek vannak körülötted”.

És emlékszel a múltkori esetre, amikor egyszerűen sehogy sem tudtál elaludni?

Én igen.

A Horton bánya

Posted in legendák on február 9, 2015 by remtortenetek

Egy egyszerű kis dokumentumfilm, amiben a kamerás fura hangokat hall az elhagyatott barlangban. Érdemes megnézni, a lényeges rész 7:30-tól kezdődik:

A sírás most nem segít.

Posted in egysorosok on február 9, 2015 by remtortenetek

Gondolkodás nélkül rászegeztem a fegyvert arra, aki megölte a feleségemet. Zokogott, mert tudta mi vár rá. Meghúztam a ravaszt.

Ha ellenkezni próbált volna, vagy magyarázkodni, talán élni hagytam volna. De ez nyilvánvalóan nem történt meg. Végülis, csak egy pár perce született.

Szomszédok

Posted in történetek on november 15, 2013 by remtortenetek

Lakástulajdonos vagyok. Végre kimondhatom. 39 évig dolgoztam egy forró, mocskos New Yorki konyhán, miközben a barátom albérletében dekkoltam és minden egyes centet félreraktam amit tudtam. De hat hónappal ezelőtt úgy döntöttem itt az ideje, hogy új életet kezdjek, így vettem egy egyszintes házat kint a város szélén. Nem egy nagy durranás, de csak erre volt pénzem, és én mégis büszke vagyok rá.

Az egyetlen igazi negatívuma számomra az elszigeteltsége. Csak egyetlen szomszédos ház van, de az ügynök biztosított róla, hogy senki nem lakik benne. Mindenesetre három napja, ahogy a kutyát sétáltattam felpillantottam és három alakot láttam az ablaknál állni, mozdulatlanul. Nem láttam az arcukat, de abban biztos voltam, hogy engem figyelnek. Tegnapelőtt újból láttam őket, de már nem az ablakban, hanem az udvarukon álltak.

Minden reggel a ház mellett megyek el, de semmit sem látok. Úgy néz ki, csak akkor ébrednek fel, amikor a Nap lemegy. Tegnap a kapum előtt álltak egész este mozdulatlanul.

Az ablaknál állok miközben a szemeimmel utánuk kutatok. Nem látom őket, de a szürkület egyre gyorsabban közeledik…

Igen.

Posted in történetek on november 10, 2013 by remtortenetek

Lekapcsoltam a villanyt és fáradtan az ágyamhoz lépkedtem. Magamra húztam a takarót és megpróbáltam aludni. Nehezen jött álom a szememre, úgy éreztem, mintha valamit elfelejtettem volna.

Bezártam a garázsajtót? Igen, bezártam. Bezártam a bejárati ajtót? Igen, bezártam. Az ablakok zárva? Igen. A gázt kikapcsoltam? Igen, ki.”

Aztán hirtelen rájöttem, mit felejtettem el. Felkapcsoltam a villanyt és féltérdre ereszkedtem, hogy az ágy alá tudjak nézni. Egy véresre vert női arc tekintett vissza rám.

A kötelek még mindig szorosak? Igen, azok.”